Barancsi-Molnár Edina

Diszkalkulia és diszlexia lett a neve annak a problémának, amely bekeretezte a gyerekemet az iskolában.
Mostantól ebben a keretben él?

Nehéz elfogadni, de valahogy mi, szülők mégis olyan erősek vagyunk, tudjuk, hogy menni kell tovább.
A földről fel kell állítanunk a gyereket, és meg kell mutatnunk neki, hogy ezután kicsit másképp, de megtaláljuk a módját annak, hogy ő is
szárnyalhasson.

Azt mondanám, hogy van a gyerekünk a hétköznapi életben, és van a gyerekünk az iskolában. Ezt a kettőt egyelőre külön kezeljük, de talán
egyszer lehetnek ők együtt is, talán egyszer olyan iskolai körülmények lesznek, ahol a mi gyerekünk is szárnyalhat, és nem úgy néznek rá,
hogy ő a problémás gyerek az osztályban. Sokat gondolkodtam már, ehhez vajon mire lehet szükség…

Két dolog jutott eszembe…

Az egyik, ha a pedagógusok jobban meglennének becsülve, magasabb volna a fizetésük, kevésbé lennének
leterhelve (mert le vannak terhelve, ezt látom, tudom). Mert akkor talán lenne kedv és idő továbbképzésekre, megmaradna az empátia, és
a segíteni akarás. Ismerek fantasztikus pedagógusokat, de olyanokkal is találkoztam, akik már az „ennyi fizetésért, ennyi jár” alapon
oktatnak.
Nem ítélkezem, mert értem a problémát, de itt állok a másik oldalon is. Látom a rendszer belső problémáit, de az otthon zokogó gyermekemet
is, aki nem érti miért haladnak olyan gyorsan az órákon, büntetésként éli meg a fejlesztéseket, mert neki az kötelező. Miért nevetik ki, és bántják amiatt, mert lassabb.

Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy olyan iskolát nyitnék, ami nem csak az elit rétegnek kedvezne.
A tandíjat tekintve elérhető lenne az átlag családoknak is. Ebben az iskolában szeretetre, és elfogadásra képes pedagógusok (ismerek
néhányat) tanítanának kisebb létszámú osztályokban. A fejlesztőpedagógus olyan volna, mint a mi Andi nénink, aki a gyermek
lelkét is látja, a kudarcait és győzelmeit. Aki türelmes, képes szívből dicsérni, elfogadni, segítő kezet nyújtani.

Nem csak tanulási gondokkal küzdő, SNI gyermekek számára lenne nyitva a kapu, mindenkinek, akik szerint a gyermek személyiségének
fejlődése, szárnyainak kibontása a cél. Más, egyszerűbb, érthető módszerek segítségével ismerkedhetnek a matematikával vagy éppen
a szövegértéssel. Vajon csak az én fejemben élnek ezek a gondolatok? Netán van esély arra, hogy átalakul az egész oktatási rendszer, és az inkluzív
pedagógia is működni fog?
Egyet tudok, hogy különlegesek a gyerekeink. Mi szülők pedig harcosok vagyunk, mindannyian!